Az olasz út diákszemmel

Az indulást megelőző türelmetlen visszaszámlálás és izgalom számomra az
utolsó héten érte el a csúcspontját. Egészen annyira, hogy pénteken, és ezt
többen is tanúsítani tudnák az osztályomból, már csak vigyorogni és ugrálni
tudtam egész nap. Kicsit ugyan tompított az izgalmon a buszban töltött 8 órányi
utazás, amely alatt bármilyen pózba helyezte magát az ember, elaludni
képtelenségnek tűnt, sőt még az annak előtte jól bevált földön-fekvő pozíció sem
bizonyult sokáig tűrhetőnek…

Ám fáradtság ide vagy oda, a buszról való leszálláskor visszatért az
ugrálhatnék. És amint megpillantottam a cserediákomat, akár egy csöpögő
szerelmes filmben, tudtam, hogy tökéletes cserét választottam. A családja is
nagyon aranyos volt, a nagymamákat meg leírni nem lehet, mennyire kedvesek
voltak. Úgy kezeltek, mint a saját unokájukat. Ugyan a szűk családján kívül csak
az egyik unokatestvérét, az ő anyukáját, illetve egy másik nagybácsit ismertem
meg, az első két jelző, ami a családjáról eszembe jutott, hogy bolondok, de
eszméletlenül aranyosak. Gondolom normális, ha mindenki a saját cserepartnerét
gondolja a legjobbnak és ez nem is baj, mert melyik olasz nem lenne kedves,
aranyos és egyszerűen imádni való?

Kezdésnek a hétvége nem azt mondom, hogy lapos volt, de az érzékelhettük,
hogy lényegesen jobb hangulat uralkodott hétfőtől kezdve, amikor már a társaság
összes tagja együtt volt. A hétvégén a velencei látogatása volt talán az
egyetlen program, ami kicsit közelebb hozta a társaságot, de véleményem szerint
sokkal jobb lett volna, ha ez az ott töltött hétvége a program végére kerül,
amikor már mindenki ismer mindenkit, így nem szótlanul ül egymással szemben a
két társaság. A legjobb pillanatok egyike volt a hétfő délutáni utazás
Pordenonéba. Menetrend szerinti busszal mentünk, csak a cserepartnereink meg mi,
és az egész utat végigénekeltük. A buszút végére megtanulták a ’Boci, boci
tarka’ első sorát és, ami sikerünket még inkább tetőzte, hogy a többi utassal
szemben, akiket elüldöztük, a buszvezető nagyokat mosolyogva követte az
eseményeket a visszapillantó tükörből. Pordenonéban ugyan nem csináltunk semmi
említésre méltót, csak lófráltunk, kávéztunk és fagyiztunk, mégis mindenkinek jó
kedve volt és sokat nevettünk.

Udine és Trieszt is nagyon tetszett, mint látványosság. Az ilyen
városnézéseknél szabadidő alatt csapatunk többnyire két részre bomlott: a
tapasztalt (általában cserkész) olaszok és magyar cseréik, ahol a szülők minden
nap otthon elfogyaszthatatlan mennyiségű uzsonnát csomagoltak, illetve a
kevesebb földi jóval ellátott, éttermező és ide-oda beülő olaszokra és
cserepartnereikre. Az efféle uzsonnázásoknak is megvolt a maga hangulata és
szerintem többnyire minden jelenlévő mulatott a társaság poénjain. A legnagyobb
csodálatot a magyarok körében, ha jól érzékeltem, a Miramare kastély aratta,
gyönyörű tengerpartjával és elképesztő külsejével. Azok számára, akik hozzám
hasonlóan még nem látták, feledhetetlen élményt nyújtott a kastély látványa;
mintha egy mesekönyvből másolták volna ki, egy az egyben. Habár a csütörtöki
programok az előbbiektől lényegesen különböztek, úgy gondolom, azokat is
mindenki élvezte. Kezdve a Bofrosti uzsonnával, az Agriturismo-ban a disznóvágás
mesterségébe betekintő, sokkoló élményeket engesztelő ebéden át, egészen a
sestoi apátság látogatásáig sok csodás élménnyel gazdagodhattunk. Személy
szerint nekem a Bofrost gyár volt a legérdekesebb, mivel hasonló gyárban még nem
voltam. Jó volt látni mennyi odafigyeléssel és gondos munkával jutnak ki az
efféle termékek a gyárból. Sokszor nem is gondolná az ember, mennyi munka van
egy zacskó fagyasztott halrudacskában.

Végül pedig, hiába ellenkezett volna mindenki, eljött az utolsópénteki nap.
Az iskolában töltött délelőttöt követően a legtöbben hazamentek, míg én a
cserediákommal az egyik nagymamához mentem ebédelni. Mondanom sem kell, hogy
ezalatt az egy hét alatt egy olyan alkalom sem volt, hogy étkezés után éhes
maradtam volna… Később délután elmentünk az Oratóriumba röplabdázni. A héten
többször voltunk már ott. Hol kosarazni, hol röpizni. Az itt töltött órák
ugyancsak a legjobb momentumok közé sorolhatók. A sport teljesen összehozta a
társaságot, olyankor már nem számított, hogy ki olasz, ki magyar, a lényeg, hogy
elkapja a passzolt labdát. Ezeket az órákat is visszasírom most. Több mint
félórányi parkolóban való várakozás után pedig elénk gördült a buszunk. Volt,
aki sírt, volt aki nevetett, volt aki mosolygott, de szerintem titokban mindenki
azon morfondírozott, hogyan léphetne le gyorsan, csakhogy ne kelljen
visszajönnünk Magyarországra. Az olaszaink is mind nagyon szomorúak voltak, de
még az utolsó közös perceink is vidáman teltek. A buszon aztán abban
reménykedtünk, hátha az egész csak egy álom volt, felébredünk és még csak az
oda-úton találjuk magunkat. Vagy, hogy az egész csak egy rossz vicc és mindjárt
megáll a busz és felszállnak nagyokat kacarászva a cserepartnereink. Ám de
sajnos egyik elképzelés sem valósult meg és további 8 órányi szenvedés után
megérkeztünk Budapestre: sok-sok csodálatos élménnyel gazdagodva, bánattal,
szomorúan az olasz barátainkra gondolva, de örömmel is, mert hamarosan itt a
szeptember és újra találkozhatunk velük.

Sipos Berta 10.a