A be- és levezető városnézések (Ljubljana, Bled) között az idei program
gerincét a három napos csúcstúra jelentette. Északról támadtunk, de a
legrövidebb utat (Prag útvonal) kockázatosnak találtuk, ezért a "sétálósabb"
Krma-völgyi turistaúton jutottunk fel a fennsíkra.

8 órányi gyaloglást követően rájöttünk, hogy nem a tervezett szállás felé
tartunk, hanem egy annál 200 méterrel magasabban levő turistaházhoz vezet az
ösvény. Ennek mindenki nagyon örült: élt bennünk a vágy, hogy 800 méterről ne
csak 2300-ra, hanem 2500-ra mászhassunk föl aznap. Aztán az eltévedés javunkra
vált. A Triglavski Dom ugyanis sokkal közelebb volt a csúcshoz, mint eredetileg
tervezett szálláshelyünk. Este már a ház oldalából néztük, miként haladnak apró
pontokként föl-és lefelé a csúcstámadók, s próbáltuk kitalálni, hogy a sziklafal
egyes pontjain milyen csoda segítségével képesek továbbjutni. Másnap aztán
megtudtuk. A tapasztalat birtokában óva intünk minden tériszonyban szenvedőt a
Triglav csúcsgerincétől!!! Kedves, szép hely, az út néha egy méteresre is
kiszélesedik, s a kétoldalt húzódó mélység sem több 3-400 méternél. A falban
vasrudak biztosítják a kapaszkodási lehetőséget. Menet közben a pulóver le ill.
felhúzását még a Cirque de Soleil légtornászai sem nagyon kockáztatnák.

A gerincről beláttuk a fennsíkot: a magashegységek zord szépsége: hó és kő
birodalma július közepén.

A vihar idén elkerült bennünket. Aki közülünk az előző években átélte azt az
élményt, hogy a Peleaga csúcsán égnek áll a haja a közeledő vihar elektromos
mezejében, miközben szikrák pattognak a fém fényképezőgépekből, az nem nagyon
bánta, hogy a villámok most másutt csapkodnak.

Mi volt a legjobb? Talán az, hogy van egy egymásra figyelő csapat.
Összeszokottak, de kifelé nem zártak. Jövőre gyere te is!