A Széll Kálmán téren gyülekeztünk. Igazán szívderítő, mosolygó esőcseppek szelték át a levegőt. Sebaj! Annál izgalmasabbnak ígérkezett a kirándulás, hogy csak úgy lemondjunk róla. Különben az eső inkább élménynek tűnt, mintsem nyűgnek.
Miután a buszról leszálltunk Nagykovácsiban, nekimentünk az erdőnek. A halk esőben visszhangzott a társaság, ahogy beszélgettünk és csúszkáltunk.
Másfél óra emelkedés után végre elértünk a Budai-hegység legmagasabb pontjára, a Nagy-Kopaszra, ahol a Csergezán Pál kilátónál lepihentünk. Páran inkább lent maradtak, a legtöbben azonban erőt vettek magukon és felcaplattak. A nyers deszkákat az alga halványzöldbe öltöztette, a lépcsőfokok meg-megreccsentek az erősebb léptek alatt. A lent maradók igazán sajnálhatták a látványt! Az eső már rég elállt, helyette köd telepedett a tájra. Jövő-menő köd, melyen tisztán ki tudtuk venni, honnan hová fúj a szél. Nem lehetett ugyan messze ellátni, ám a szél egyszer fellebbentette a fátylat egy darabka fölről, más részeket áthatolhatatlan sűrű homállyal vont be, így ami egyik pillanatban még tisztán kivehető volt, a másikban már nem is látszott. A látvány felülmúlhatatlan volt. Aki mégis eltelt ennek a szépségével, lefáradhatott, hogy folytassunk utunkat.
Nem sokáig kellett menni, míg kiértünk az erdőből, s onnan csak pár lépést kellett menni új állomásunkig, a Tarnai-pihenőig, melynek vonulata szigetként emelkedett ki a ködtengerből. Az alacsony fűvel övezett út szinte világított. A szakadék a tengernyi ködtől nem is látszott. Olybá tűnt, mintha a semmiben állnánk. A szelek végül kegyesen mégis megengedték, hogy láthassuk pár percre az alant elterülő tájat. A meredély füves-lankás domboldalon folytatódott, mígnem beleütközött a fenyőhuszárok erdőjébe, melyek őrzőn vették körbe a sziklakerti élővilág megannyi lakóját.
Miután újra visszatértünk az erdőbe, rengeteg tölgycsemetét láttunk. Kis idő után az autóútra is kiértünk. Sorban mentünk, mint libák az anyjuk után.
Ezután betértünk egy oldalt nyíló bozótosba, ahol szűk ösvényen meneteltünk mindaddig, míg ki nem értünk egy tisztásra. Ott pár asztal fogott közre két gondosan mulcsba ágyazott mamutfenyőt, melyek oly rendíthetetlenül álltak ott, hogy a világ összedőlhetett felőlük. Koronájuk pedig össze volt nőve, mintegy támogatva vele egymást.
A hely már Budakeszin volt, ahol kis kanyargás el is értük a megállót. És már repített is vissza a busz a természettől el, vissza a városba…

Nagy Emma Boróka, 7.b

Fényképek: Szarvas Jácint, 12.b