Éjszaka a Börzsöny tetején (2024. június 1-2.)

Amikor tényleg nincs más hátra, csak az előre…

– szubjektív élménybeszámoló egy nem mindennapi túráról –

Diósjenő, vasútállomás. Még nincs négy óra, lassan pirkadni kezd. Elcsigázottan ülünk a váróteremben. Érthető: mögöttünk az éjszaka, lábunkban közel 25 kilométer Börzsöny, 987 méter szintemelkedés, nyolc és fél óra túra kiadós esővel az elején.
Ez volt az idei utolsó túraszakkör, igazi csemege zárásként. A vonatunk este hat után indult, aztán Kóspallag felé buszra váltottunk és irány az erdő! A tudat, hogy ha elindulunk, nincs kiszállás, némi aggodalomra adott okot számomra, de a Csapatot elnézve igyekeztem bizakodva tekinteni a rám váró kihívás elé.
Világosban indultunk, sokáig elég volt a lemenő nap átszűrődő fénye.
Még a vonaton megtudtam, hogy az időjárás-előrejelzésekben olvasható eső melletti „%” nem azt jelzi, mekkora eséllyel, hanem hogy a terület hány százalékán várható eső. Nos, mi telibe kaptunk, így a Nagy-Hideg-hegy felé baktató társaságunkra rászakadt az ég, biztosítva, hogy már a túránk elején cuppogjon a bakancsunk. „Nem vagyok komplett” – gondoltam magamban, de hiába, vissza nem fordulhattam. Egyenletes kaptató, reménytelenül hosszan. Közben ránk sötétedett, de végül csak elfogyott a kaptató és feljutottunk. Nagy is volt, hideg is és kétségkívül hegy. Odafönt szusszantunk egyet, majd erőt gyűjtve folytattuk a Csóványos felé. Nekem közben eszembe jutott az egykori gimis irodalom óra, amikor Petrarcáról tanultunk: ő hétszáz évvel ezelőtt az elsők közt jegyzett túrázóként „csak úgy” ment fel a hegyre, azért, hogy onnan gyönyörködjék a tájban. A táj ezúttal nekünk sötét volt, de amikor lekapcsoltuk a fejlámpáinkat, tátott szájjal bámultam az immár felhőtlen csillagos eget; olyat, amilyet a nagyvárosi fényszennyezettségben sosem látni. A fejünk felett denevérek élvezték a lámpafényre röppenő rovarvacsorát, éjjeli pillangók szálldostak és még ennyi békának örülni sem láttam gimnazista útitársaimat, mint ezen az éjjelen. Ez utóbbi teret nyitott a királyfigyártás csábító lehetősége előtt, ám végül csókmentesen mindet békalétben hagytuk. A csóványosi kilátó teteje nekem kimaradt, de a többiek találkoztak fönt egy pelével és messziről látták Budapest fényeit.
Útban lefelé lezúduló vízmosások kísérték utunkat, itt-ott pallókon keltünk át a zubogó patak fölött. Aztán sosem fájt annyira a betonon gyaloglás, mint amikor be- avagy inkább kiértünk a faluba, de végül eljutottunk a diósjenői vasútállomásra. A bakter nem örült nekünk, minden bizonnyal az igazak álmában zavarta meg érkezésünk, és az, hogy az elcsigázott társaság még ezen állapotában is képes volt sztorizni. Én mindezt félálomban bóbiskolva hallgattam, így tán nem is igaz, hogy az egyik hátizsákból előkerült egy kémia füzet…
Hazafelé a villamoson láttam magam kívülről: esőköpenyem alatt hátizsák, nyakamban sál, lábam csupa sár, fázom, míg körülöttem mindenki laza nyáriasban és üdén indítja a vasárnapját. Aztán hajnali hétre ágyban voltam, és azzal a jó érzéssel aludtam el, hogy megcsináltuk!
Köszönöm mindenkinek a részvételt, a támogató szavakat és Jácintnak nem csak e gatyaszaggató túra szervezését, hanem azt is, hogy a túraszakkörrel idén egy klassz istvános hagyományt támasztott fel. Folyt. köv. jövőre!

Ruszina Mónika tanárnő

Fényképek: Szarvas Jácint (12.b)