Az idei tanévben neveztem a Springer Éva Alapítvány pályázatára és nagy
meglepetésemre sikerült megnyernem, így Ankarába utaztam egy hétre március
végétől április elejéig.

A fő célom a magyar nyelv tanítása és a magyar kultúra megismertetése volt a
gimnazista korosztállyal. A Comenius Projekt alatt megismerkedtem Ipekkel,
akinek én voltam a szállásadója a projekt záró hetében. Az ő iskolájával (Ankara
Özel Altın Eğitim Okulları) vettem fel a kapcsolatot, ahol nagy érdeklődéssel és
lelkesedéssel fogadtak.

E rövid élménybeszámolóban megpróbálom összefoglalni a rendkívül eseménydús
nyolc napomat Törökországban.

Húsvét vasárnap éjjel indult a gépem, negyed 2 körül érkeztem meg Ankarába.
Hajnali háromig nem tudtam aludni, majd 8 óra körül keltem, hogy egy mozgalmas
napot töltsek a városban.

Először az óvárosba mentem, egy lélegzetvétellel meglátogattam az Anatóliai
Civilizációk Múzeumát és felmentem a várba, ahol csodálatos kilátás
nyílt az egész városra.

A kis fehér házakat, melyek tetején rikított a piros
tető, hatalmas, negyvenemeletes épületek fonták körbe.

Ankara efféle kétarcúságát nem csak a modern-régi párhuzamban vehetjük észre,
hanem ez a rend és a káosz városa is egyben. A parkolás volt először megdöbbentő
számomra. Az emberek oda teszik le az autójukat, ahol épp találnak helyet.
Ugyanezen az elven közlekednek a gyalogosok is a belvárosi forgalmas utakon. Az
egyetlen szabály: éld túl. A többi nem is számít.

A parkolásnál még érdekes, hogy az emberek teljes mértékben megbíznak
egymásban, minden gond nélkül rá tudod bízni a kocsidat egy idegenre, aki jobban
parkol nálad és talál 2 cm helyet.

Ugyanezen a napon ellátogattam a Hacı Bayram mecsetbe és az Anıtkabirba, ahol
Mustafa Kemal Atatürk sírhelye található.

Azt hittem, hogy az, hogy a
törökök Apának hívják őt, csupán egy ráragadt név, de tévedtem. Imádják őt,
szinte már rajonganak érte. A múzeumi vitrinek előtt tolongás volt, hogy
megnézhessük a tollat, amit a híres államférfi használt. Ez még nem minden,
szeretetük szó szerint az egekig ér, hisz a magas épületek ablakaiban és
óriásplakátokon is találkozhatunk az arcképével. Ha ez még nem volt elég, a
lakásokból sem hiányozhat egy-egy festmény az „apáról”. Az ablakokban nem csak
az ő képe, hanem óriási török zászlók is lobognak, állandóan. Én ezt nem bántam,
így biztosan minden fotómon látszik, hogy Törökországban készült. Nem tudnám
letagadni, még ha akarnám sem.

A második nap már iskolába is mentem, a tavaszi szünetben hiányzott volna az
iskolai levegő. De ott valahogy más volt ez a légkör. A tanár-diák viszony
nagyon közvetlen, ami ilyen iskolában nem is csoda, hisz az osztályok 10-15 fő
körül vannak, így minden óra családias hangulatban telik. A nagyfokú szabadság
viszont nem jár együtt a lustasággal, a diákok nem félnek akár plusz feladatokat
is kérni, tudják, hogy az iskola értük van, ha a jövőjükről és az egyetemi
tanulmányokról van szó, egy percre sem lehet lustálkodni.

Az első órám meglepően egyszerűen ment, minden diák lelkesen és érdeklődően
hallgatta a mondandómat. Tudták, hogy csak egy hétig leszek, mégis készültek az
óráimra, és szívesen vettek rész játékos feladatokban is. Egy általam készített
„tankönyvből” tanítottam, amit török nyelven írtam meg, viszont az órán angolul
beszéltünk. Az utolsó nap mini dialógusokat és bemutatkozásokat gyakoroltunk,
majd megtanultuk énekelni a Tavaszi szél kezdetű dalt, amivel büszkén
mutogathatták egy hét alatt összeszedett tudásukat, tartottak egy rövid
bemutatót a tanáraiknak.

A búcsú is nehéz volt, egy hét alatt a szívemhez nőttek, még kézzel készített
ajándékokat is hoztak nekem, az egyik lány például lerajzolt engem. Nagyon jól
esett a közvetlenségük.

Nagyon boldog voltam, mikor szombat reggel kaptam egy üzenetet, hogy ennyi
nem volt elég nekik, és szeretnék folytatni a tanulást, így létrehoztam egy
facebook csoportot, ahova azóta is töltök fel fájlokat.

Sokszor mondták, hogy a törökök és a magyarok unokatestvérek, mind Attila
unokái vagyunk. A testvéri hasonlóságot én is megtapasztaltam egyik este egy
étteremben. A cserepartnerem megkérte a pincérnőt, hogy hozzon valami tipikus
török ételt, valami nagyon finomat az európai turistának, hogy megmutathassák
Törökország igazi arcát. A pincérnő vette a lapot, belekezdett a kedves „Welcome
to Ankara” (Üdvözlünk Ankarában) monológba a kevés angoltudásával, viszont a
mondandóját nem hozzám, hanem a velem szemben ülő szép, barna hajú török
barátnőnkhöz intézte. Ott ültem mereven és kislányos zavaromban csak annyit
tudtam tenni, hogy felemeltem a kezem, hogy jelezzem, én vagyok az említett
személy. Nem tűnt úgy, mint aki hitt nekem, mivel a vacsora után ugyanezt
eljátszotta a fizetéskor is.

A programom célja az volt, hogy ne turistaként, hanem törökként töltsem el
ezt a hetet. Szerintem e kis történet után elhiszitek, hogy elég jól sikerült a
beolvadás, lassan már mehetnék kémnek egy akciófilmbe is.

A hazaindulás előtti napon Beypazarıba látogattunk el a családdal, ahol a
kézműves piacon annyi szuvenírt vettem, hogy alig tudtam belerakni a bőröndömbe
– egy kis túlzással, mivel ezeken kívül a fogadó családom megajándékozott egy
csodásan kidolgozott kávéskészlettel is, aminek a táskámba operálásáért szinte
valamilyen díjat is megérdemeltem volna.

Fájó szívvel búcsúztam el tőlük, hisz nem csak élményeket szereztem ott,
hanem egy második családot is, de megegyeztünk, hogy ez a „Viszontlátásra” nem
csak egy köszönési forma lesz köztünk, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy
láttuk egymást.

Várom már a viszontlátást.

Cziráky Tünde 11.a

Forrás a török iskolában tett látogatásom képeihez:

http://altinegitim.k12.tr/index.php/haberler-ve-etkinlikler/146-anadolu-lisesi/projeler/508-okulumuzda-macar-ruezgar-esti