Testvériskoláink hagyományos találkozója Budapesten

A lassan húsz éve hagyománnyá vált nagyszabású testvériskolai tantestületi találkozók sorában október 18-20. között mi láthattuk vendégül a két határon túli gimnázium, a révkomáromi Selye János Gimnázium és a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium tanári karát.
Nagy izgalommal készültünk a szerteágazó feladatra, a rendezvény szervezésért felelős csapat már hónapok óta tervezte a programokat, majd teltek a segítők rubrikái a főszervezői táblázatban, ki-mit tud vállalni, mikor, hol lesz, mit fog csinálni.
Fehér terítők kimosva-kivasalva, SZIG-es „RE-poharak” tornyokba állítva, a nagytalálkozó emblémájával ellátott pólók méret szerinti kupacokba rakva, etikettek névvel ellátva várták, hogy vendégeink megérkezzenek.
A székelyudvarhelyi csapatot csütörtök késő este várta iskolánk maroknyi fogadóbizottsága a szállásra érkezéskor a hosszú buszozás után – míg a révkomáromiak másnap reggel egyenest a gimnáziumunkhoz jöttek. Itt már tárt karokkal vártuk vendégeinket, amit szó szerint kell érteni, vagyis a Díszteremig kézről kézre adtuk kedves barátainkat, legalábbis mi, akik már ismertük egymást és sokadszor örülhettünk egymás társaságának.
A hivatalos fogadás, köszöntések és ajándék-átadások során Lázár Tibor igazgató úr felelevenítette a kapcsolatépítés rendszerváltásig visszanyúló történetét, amely Szakáll Márta igazgatónő kezdeményezésére a 90-es évek elejétől formálódott a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium és a mi iskolánk között, majd a kétezres évek elején ez az együttműködés Libárdi Péter akkori igazgatóhelyettes úr közvetítésével három oldalúvá vált a révkomáromi Selye János Gimnáziummal kibővülve. Egyre több közös program, tantárgyi és sportversenyek, táborok kötötték már össze iskoláink diákságát és a kísérő tanárokat, mikor megfogalmazódott az igény arra, hogy legyen egy külön találkozási lehetőség a tanári karoknak is. Ezek a „nagytalálkozók” egyre jobban elmélyítették a baráti kapcsolatokat a három országból való, de egy nyelvet beszélő, egy nemzethez tartozó kollégákkal.
A találkozónak választott szimbóluma a bögre volt, mely ekkor még üresen állt, de jelképesen bele gyűjtögethettük közös élményeinket, beszélgetéseinket. A fogadás után szakmai tapasztalatcserére került sor munkaközösségenként, ahol azok a kollégák is közelebbről megismerkedhettek, akik eddig még nem vettek ilyenen részt. Inspiráló, tartalmas beszélgetések alakultak ki, sokszor a folytatás igényével, amit meg is lehetett tenni a további, kötetlenebb programokon.
A Díszteremben elköltött, igényes hidegtálas ebéd után buszokkal Etyekre mentünk, ahol a Korda Filmparkban vezetett élménytúrán vettünk részt, majd egy „borvacsorán” (etetve-itatva) kalauzolt minket végig a Debreczeni Pince tulajdonos-főborásza. Mire végére értünk a fölséges három fogásnak, sokan a táncparkett felé kacsintgattak már, remélve, hogy gyorsan elégethetik a tekintélyes kalóriamennyiséget, amelyet egy bevallottan nem könnyű, ámde annál ízletesebb, magyaros vacsorával vittünk be. Utóbbi ténytől nem mindenki ijedt meg annyira, hogy táncoljon is, ők a két busz közül a korábban hazaindulót választották, gondolván a kellő pihenésre a másnap 9-re beharangozott kirándulás előtt.
Becsületére legyen mondva mindazoknak, akik a mulatságot választották előző este, hogy a buszok szombat reggeli érkezésére mindenki rendben felvonult az iskola elé, és hangulatunk a tengerszint feletti magassággal együtt emelkedett a Normafáig. Onnan egy könnyű, laza sétával elértük a János-hegyi kilátót. Lefelé libegőzve szerencsére a hangulatunk nemhogy nem ereszkedett lejjebb, hanem inkább még magasabbra csapott a jókedv, amit az iskola udvarán hatalmas üstben rotyogó marhagulyás tovább fokozott. Az időjárás kegyeibe fogadott minket, az udvarra kihelyezett sörpadokon üldögélve jóízű beszélgetésekkel folytatódott a találkozó.
Délután kulturális programok várták az érdeklődőket. A városliget új kincseit, a Magyar Zene Házát, illetve a Néprajzi Múzeumot mutattuk meg, igény szerint a BalloonFly gázballont is ki lehetett próbálni. A visszajelzések alapján mind a zeneház állandó kiállítása, mind a magasból való letekintés osztatlan sikert aratott.
Visszamenvén az iskolába, az „aktív délután” folytatásaképpen társasozni avagy röplabdázni lehetett, vagy improvizációs játékokat kipróbálni a Momentán társulat egy tagjának vezetésével. Mindenki nagyon élvezte azt, amit választott.
Lassan elérkezett a díszvacsora ideje is, a Díszterem szorgos tanári kezek által fehér abroszokkal, vörös origami szalvétarózsákkal megterítve várta a három iskola tanárait. A pohárköszöntők és köszönetkifejezések után többféle menüből válogatva, mindenki találhatott kedvére valót a vacsorakínálatból, majd az istvános kollégák süteményeiből lehetett kóstolgatni. Senki ne gondolja azonban, hogy ezután már csak pihegtünk az asztaloknál – hiszen ekkor jött az est fénypontja: a tábortűz! Irány az udvar! Tiszapés énekfüzetek elő! Ki gondolta volna, hogy a tanárok ugyanúgy viselkednek ilyenkor, mint a diákjaik? Egyre nagyobb kör gyűlt a tűz köré, és nem csak a hűvös este miatt… (Itt jegyezzük meg, hogy a szervezők előrelátó gondossága következtében pokrócokat is beszereztek, hogy legyen mire ülni a kemény, hideg padokon, amivel örökre beírták magukat minden – kicsit is fázós – kolléga szívébe!) S ha ezt a gondosságot lehet még fokozni, egy gallon (vagy ballon?) forró tea is rendelkezésre állt, ha a dalok maguk nem fűtötték volna már amúgy is forróra a hangulatot. A kollégák egymást túlkiabálva kérték kedvenc dalaikat, mígnem „egyszer csak vége lett a dalnak…” és jött, ha nem is a kozák legény, de a vetélkedő. A vetélkedő vezetői meglepve tapasztalhatták, hogy sokkal nehezebb csendet-rendet teremteni a kollégák, mint a diákok között… Azért végül sikerült, és végre elhangozhattak a szórakoztató kérdések.
A győztes csapat kihirdetése után már csak a tánc volt hátra. Ehhez felvonultak a táncoslábúak a Díszterembe, és megkezdődött a „záróbuli”. Akinek ez már sok volt a jóból, az elvonult lepihenni a másnapi visszaút előtt – szerencsére a panzió a szomszéd utcában volt, így buszokra ezúttal nem volt szükség. Aki azonban úgy spekulált, hogy lehet majd aludni másnap is, az még táncolt egy jót.
A búcsúzkodás már szombat este megkezdődött, hiszen nem minden kolléga tudott vasárnap reggel is bejönni elköszönni, amikor is elindult a két vendég tanári kar a buszokkal hazafelé. Voltak azonban jópáran az vezetőségen kívül is, akik bejöttek elbúcsúztatni reggel a vendégeket, úticsomaggal látva el őket. Minden résztvevő megkapta a kezébe valóságosan is a találkozó szimbólumát, a bögrét, melyet emlékül hazavihetett. Úgy éreztük, színültig telt mindenkinek!
Hihetetlen gyorsasággal repült el ez a két intenzív nap, csodálatos szép közös élményekkel. Még egyszer is, ebben a formában is, óriási köszönet a támogatóknak, a főszervezőknek, valamint minden munkás kéznek!

Horváthné Gődény Judit

Fényképek: Gaár Orsolya, Szabó András