Az ankarai út diákszemmel II.

Elérkeztünk a két éves Comenius program feléhez. Erről egyből a jó öreg
ʻfélig üres vagy félig teli pohár’ esete jut az eszembe. Egy év eltelt.
Emlékszem tavaly januárban még milyen esetlenek voltunk, idegenek, bár akkor sem
tartott sokáig az összecsiszolódás. Hamar megtaláltuk az összhangot, s ebben a
programok sokat segítettek. Akkor még minden iskolából csak két diák vett részt
az Comenius előkészítő konferencián. Azóta többen lettünk. A baráti kör nagyobb
lett.

Az ankarai konferencia nem csak a tanároknak adott lehetőséget, hogy együtt
átbeszélhessék az eddig történteket, és felkészülhessenek a következő
programokra (hiszen ők se találkoznak egymással ilyen formában, hogy mindenki
együtt van), hanem a diákoknak is. Számunkra voltak új arcok, de jó lehetőség
volt ez a találkozó az ismerkedésre, és arra, hogy megoszthassuk a
cserekapcsolatok élményeit, és persze közösen jól éreztük magunkat.

Május 24-én este érkezett Ankarába szinte az összes delegáció ugyanazzal a
járattal, Münchenből. Így senki nem maradt le semmilyen programról. Aznap este
már csak az ajándék átadására volt idő, amit a családnak vittem.

Másnap délelőtt az Anıtkabirba, Atatürk mauzóleumába látogattunk el. Nagyon
érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen tisztelet övezi még a mai napig is a
Török Köztársaság megalapítóját és első elnökét. Szerencsére éppen elcsíptük az
őrségváltást, ami igencsak ijesztő látványosság. A katonaság egyébként szinte
mindenütt jelen van, szerepe igen fontos Törökország életében. A hivatalos
program végeztével ebédelni indultunk. Végre megkóstolhattuk a török konyha
sajátosságait, például a török pizzát (pide) és az ayrant, (ami egy joghurtból,
vízből és sóból álló, szerintem nagyon finom ital, bár a többiek körében nem
aratott osztatlan sikert). A délutánt egy mesterséges tó partján töltöttük, ahol
még vízibiciklizhettünk is.

Hétfőn az iskola dísztermében zajlott a megnyitó műsor. A sok nyitóbeszéd
(török és angol nyelven is) után egy nagyon szép és látványos műsort adtak elő
vendéglátóink. Volt tánc (társas és néptánc egyaránt), fellépett az iskola
zenekara, és egyéni produkciókra is sor került. A délutánt is együtt töltöttük.
Egy nagy körben állva török táncot tanultunk, amit mindenki nagyon élvezett.
Kerestünk dalokat, amiket mind ismerünk és ezeket énekeltük egyikünk
gitárkíséretével.

Kedden a gyönyörű Kappadókiába kirándultunk. A buszút nem volt éppen rövid,
négy és fél óra oda és vissza is, de mindenképp megérte. Szavakkal leírhatatlan
a látvány, még a képek sem elegendőek hozzá. Az egész egy sziklába vájt város.
Az épületek tekintetében lehet találgatni, hogy vajon melyikben laktak, vagy
melyik szolgált istállóként. Kappadókia egy valódi kis török gyöngyszem.

Szerdán még a hazautazás gondolatát elhessegetve, jókedvünket megőrizve az
Ankara-kastélyban lévő múzeum tárlatát néztük meg. Egy ilyen hatalmas és nagy
múltú országból nem csoda, ha az évezredek folyamán nem kevés mennyiségű
régészeti lelet maradt fenn. Az őskortól napjainkig követhettük végig az élet
megjelenését a területen, és megszemléltük a fennmaradt tárgyakat. A bazársoron
már mindeni igyekezett valami szuvenírt és ajándékokat találni családjának. Egy
török bazár hangulata mindig magával ragadja az embert, és azt is megveszi, amit
nem is szeretett volna (erre a vendégszerető árusok is rásegítenek). Este sajnos
már szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy bizony nem maradunk itt örökre: táska
bepakol, minden összekészít, semmi ne maradjon itt, mert holnap már nem jövünk
vissza érte. Talán elfelejtettem említeni eddig, hogy a törököknek nem
létszükséglet az alvás. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy az élet náluk miért
este kezdődik. Ez azt jeleni, hogy mi sem aludtunk túl sokat (bár én nem is
pazarlom ilyen felesleges dolgokra az időm).
Az utolsó délelőtt már a búcsúzkodás jegyében telt. Hamar kellett kezdeni, ha az
ember mindenkivel akart váltani pár szót indulás előtt. Táncoltunk és énekeltünk
még egy utolsót, majd elindultunk a reptér felé. Itthon persze várt minket az a
rengeteg mesélnivaló, ami legalább annyi ideig tartott, mint maguk a programok,
mert ugye minden részlet fontos. Szóval akár félig teli vagy üres az a bizonyos
pohár, ez viszonyítás kérdése. Hiszen eddig is sok minden történt az első évben,
de ne feledjük, hogy a második még hátra van.

Civan Deniz 12.e