Canterburyben jártam

Az Erasmus+ pályázattal két hetet tölthettem Angliában, Canterburyben,
a kenti egyetem kampuszán a Pilgrims nagy múltú tanártovábbképző intézetének
„British Life, Language and Culture” című kurzusán 2015. nyarán.

Megérkezvén örömmel állapítottam meg, hogy az apartmanunkban egy lelkes kis
nemzetközi csapat jött össze Csehországból, Németországból, Lengyelországból és
ketten Magyarországról, akik olyan jól összebarátkoztunk, hogy a szabadidőnkben
sokszor együtt mentünk várost nézni, kirándulni és egymás kurzusairól is
kicseréltük tapasztalatainkat.

Naponta 6 órát töltöttünk trénerünkkel, majd további 2×2 óra szabadon
választható délutáni-esti foglalkozáson vehettünk részt rendkívül változatos
témákban (pl. „Kreatívan tanítani”, „Kritikus gondolkodásmód”, „Tanítás a
művészeten keresztül”, „Improvizációs technikák a beszédfejlesztéshez”), melyek
további ötleteket és inspirációt adtak a tanításhoz.

Trénerünk, Paul Davis („civilben” a canterbury-i egyetem oktatója) sokféle
ötlettel gazdagította módszertani tárházunkat, valamint 6 meghívott előadóval
tette izgalmassá és életközelivé a kurzust. Például beszélgethettünk egy
nigériai származású, de már hat éves kora óta Angliában nevelkedő,
közgazdászdiplomával rendelkező, most orvosi egyetemre készülő diákkal, melynek
során sok szemszögből vizsgálhattuk a mai brit társadalmat: hogyan él, milyen
jövőképe van egy mostani fiatal értelmiséginek, aki ráadásul pályát módosít,
emellett színesbőrűként milyen tapasztalatai voltak az elfogadásról,
beilleszkedésről, a nyelv megtanulásáról, hogyan éli meg kettős identitását,
milyen a viszonya szülőföldjével, milyen folyamat vezetett a pályamódosításához,
végül, hogyan képzeli el személyes életét 10 év múlva. A következő másfél órát a
lejegyzetelt nyelvi-kulturális érdekességek megbeszélésével töltöttük, és ez
minden vendégelőadó (iskolaigazgató, szociális munkás, rendőr, munkanélküli
leszázalékolt kétkezi munkás, telefonos lelkisegély-szolgálatot nyújtó önkéntes)
után így zajlott. Ezeken a megbeszéléseken bőséges gyűjteményünk keletkezett a
beszélt nyelvi elemekből, szókapcsolatokból, összevetettük a különböző
regisztereket (stílusokat), és külön figyelmet szenteltünk a ”politikailag
korrekt” nyelvhasználatnak.

Az óráink nagyon jó hangulatban, sok humorral fűszerezve teltek, pedig nem
volt könnyű dolga trénerünknek: 16-an voltunk a világ különböző tájairól
Japántól Angolán, Oroszországon, Spanyolországon, Szlovénián át Németországig,
és Magyarországot is három különböző iskolából képviseltük. Meglehetősen aktív,
beszédes csapat voltunk, úgyhogy tanárunk nagy tapasztalata kellett ahhoz, hogy
az egymásra figyelésben, egymás meghallgatásában is fejlődjünk.

Természetesen a városnézés, Canterbury és a környék nevezetességeinek
felkeresése is része volt a programomnak, hiszen a katedrális és az évszázadokon
át zajlott zarándoklatok méltán tették híressé e történelmi városkát.
Látogatható még az a zarándokszállás is, amelyet a legszegényebbek számára
építtettek, akiknek nem volt pénzük szállásra és élelemre, mire Canterburybe
értek. Érdekes hétvégi kiruccanásnak bizonyult az osztrigafesztivál, amely a
tengerparton, Whitstable-ben volt, mintegy félórás buszútra Canterburytől.
Néhány, többszáz éves pub felkeresése és az ottani viselkedési szokások
megfigyelése tanárunk instrukciói alapján szintén része volt az angol
kultúrával, szokásokkal való behatóbb ismerkedésnek.

Számomra ez az út sok szempontból rendkívül hasznos volt: nyelvtanárként
természetesen elsőnek kell említenem a nyelvi hozadékát: a nyelv állandóan
változik, és megmerítkezni az anyanyelvi környezetben időről időre nagyon
fontos, mert sok új impulzust ad. Másik fontos jelenség a multikulturalizálódás,
ami jelentősen kitágítja a brit kultúra fogalmának értelmezését. Ez a
tapasztalás is új irányokba fordítja a nyelvtanár figyelmét, és arra indít, hogy
a nyelvórákon még több figyelmet szenteljünk az interkulturális nevelésnek.

Horváthné Gődény Judit